Na kész, anyám csinált egy blogot arról, hogy meg fogok születni. Anyukám egyébként apukám szerint nagyon szép, és a számtalan rossz húzása ellenére valahogy kezdem megkedvelni. Ez a blogolás is még rendben volna, de már az első bejegyzésében akkora baromságokat ír, hogy megőrülök. Hogy én biztosan éppen éhes vagyok, meg szomjas, meg moziba akarok menni, meg nem akarok lemenni vásárolni, a fater meg kajolja az egészet, és megy mindenhová.
Aztán amikor a második blogbejegyzését kezdte írni arról, hogy vajon mi van, ha pukizok egyet a méhében, fogtam a fejemet (amúgy is 2 hónapja fogom), és le akartam rúgni előle a laptopot, mert ennyire nem lehet bugyuta. Nem értem el, ő viszont azonnal félbehagyta a posztot és elkezdett írni egy másikat arról, hogy képzeljétek, rúgtam egyet! Persze, hogy rúgtam egyet, franc essen beléd, hogy pukkantanék már itt bent? Bezzeg amikor az utcán te csinálod, bejön az összes hideg!
Azt hittem, az volt a legrosszabb, amikor állandóan hányt, és leírta, hogy miattam van, miközben csak összezabál minden szart egyszerre, persze hogy járhat hányni, én meg 90 fokban billegek, ahogy hajolgat. Ezzel amúgy nem volt bajom, mert pont olyan volt lebegni hasra fordulva, mintha én lennék Superman, pedig még nem is láttam a filmet, csak hallottam.
Hangok, eleve. Ti is biztosan szoktátok próbálgatni a saját hangotokat a fürdőkádban, hajmosás közben, ugye, milyen furcsák a zajok olyankor? Na én csak ilyet hallok. Anyámnak szerintem nem teljesen világos, amikor Beethoven hegedűversenyt tesz be nekem (nem állítom, hogy nem figyelmes), hogy a magas hangokat egyáltalán nem hallom itt. Dárenbézt kéne hallgasson, abból legalább pont a lényeg jön át, és ott a sok cédé a polcon, hallom, ahogy apámmal beszélik, hogy mennyit jártak még 1-2 éve ikszelgetni a lábaikat ilyen underground bulikba, de most megjavultak, mert jövök én, meg velem a felelősség. Semmilyen felelősség nincs itt benn, csak én vagyok, annyit mondok, nem most kellett volna félretenni pont azt a zenét, amit szeretnek. De jót akarnak, tuti beíratnak majd zongorázni is karate helyett. Hájááááááá! Na, most rúgtam még egyet, mert ebben a zongorázásban annyira biztos vagyok... meg egyébként így a falról szoktam ellökni magam, ha úszok egy hosszt. 3 centi a másik fal, de az ember legyen edzésben. És ha nekem nem lehet kockás hasam, amikor megszületek, akkor a muternak se legyen. Nyomtam rá egy akkora gömböt, ha látnátok! Én se látom. Az egyébként a burok, és ha elég gyorsan megyek majd ki, akkor még talán pont meg tudom nézni, csak akkor én már nem leszek benne.
Szóval hangok. A hegedűversenynél jobban már csak a szomszéd néni zavar, akinek annyira egérke hangja van, hogy egyáltalán nem hallatszik be, és amikor a Sümeghi Oszkár szerű férjével beszélget, szétbasz az ideg, hogy a párbeszédnek csak a fele van meg. A múltkor a néni 20 percig mesélte, hogy mi volt a Borostyán 113-adik részében, és csak a bácsi kérdéseiből tudtam kivenni, hogy mi a helyzet. Szerencsére a bácsi annyira buta, hogy sokat kérdezett. Még így sem derült ki, hogy akkor a nő ikertestvére ölte-e meg a plasztikai sebészt, vagy a nevelőnő, úgyhogy ha megszületek, az első dolgom lesz, hogy megnézem ezt a részt.
